Ha a cirkusz összedől

Szereplők: Henry király, Susan királynő, ifjú herceg, két fiatal hercegnő + jó magam (nem szeretnék spoilerezni azért nem írom ki az eredeti nevét)

Műfaj: Angst-nak mondható félig meddig.

Szemszög: Majd megtudjátok :P (megint nem akarok spoilerezni)

Kedvcsináló: ,, Hogyan mosolyoghatsz még így is? – felém szegezte a kardját. – Fogadjunk te is benne vagy az egészben. – ordítozott miközben apró könnycseppek gurultak le az arcáról. ’’ (én is pro vagyok, hogy a végéről idézek :’D)

Anumi

Csöndes, nyugodt nap volt, mint a többi. A királyi udvarban vidám gyerekek nevetését lehetett csak hallani. Henry király unottam a trónján ült és az élet nagy kérdésein gondolkozott. Felesége, Susan ugyan így tett. A királyságban béke és harmónia uralkodott. Semmi belső lázadás, sehol egy szegény se, ráadásul ellenséges népek se támadták a birodalmat. Az egész teljesen hihetetlen volt, mint egy tündérmesében, de ez sajnálatosan a kőkemény valóság. Mint minden jó, ez is egyhamar megszűnt, pont azon a csodálatos napon.

Egy sérült katona tört be az ajtón és szemmel láthatóan nem jó hírekkel. A királyságot számunkra még ismeretlen nép támadta meg. Egytől egyig mind fekete köpenyt viselt, de az arcukon ülő ördögi mosoly tisztán látszódott. A király tudta, hogy cselekednie kell. Kardot rántott és jó uralkodó módjára elkezdte lemészárolni a behatolókat. Susan rögtön a gyerekihez rohant. Arra bíztatta őket, hogy játszanak bújócskát. A legidősebb rögtön leesett az anyjuk mondandója és kézen fogva elrohant a két fiatal húgával. A két lány csak egy játékként fogta fel az egészet. Nevetgéltek és cukkolták a bátyjukat. Hogy gyorsabban haladjunk felvettem a hátamra az egyik fiatal hölgyet a herceg meg a másikat. Egészen a palota tetejéig kirohantunk, ahol már csak egy lehetőséget választhattunk. Az ugrást. Bólintással jeleztem, hogy bizony nincs más megoldás. A palota lángokban állt és az ellenséges katonák ellepték az egész épületet. Megfogtam a fiatalúr kezét és ugrásra kényszerítettem. Ahogy zuhantunk a semmiségbe, a behatolók nemtetszését lehetett hallani. Ordítozva kerestek minket, de nem is sejtették, hogy mi addigra egy szalmakazalban ülünk. A mellettünk lévő ablakon tökéletes beláttunk a trónterembe, ahol a király és királyné kézen fogva feküdt tiszta vérben. Susan utolsó leheletével rám bízta a gyerekeit. Azt mondta, hogy az életem árán is védjem meg őket.  Felkaptam a három gyereket és a legközelebbi kikötő felé rohantam velük. A herceg nem bírt magával. Egyfolytában a hátamat verte és szidott. Megakarta menteni a családját, de nem hagyhattam neki, hogy a vesztébe rohanjon.

Sikerült egy hajóra felvinnem őket, ahol a két fiatal hölgy hamar elaludt. A herceg mérgesen figyelte mosolygó arcom és vicces öltözetem. Nem értett valamit.

- Hogyan mosolyoghatsz még így is? – felém szegezte a kardját. – Fogadjunk te is benne vagy az egészben. – ordítozott miközben apró könnycseppek gurultak le az arcáról. –  Miért nem hat meg, hogy oda az egész birodalom? – megfogtam a kardját és szépen elvettem tőle, még mielőtt meggondolatlan dolgot tenne. Megigazítottam négyfelé ágazó sapkámat, miközben még mindig mosolygó arcomon egy könnycsepp gurult le.

- Tudod, ifjú herceg, mert egy bohóc akkor is mosolyog, ha a cirkusz összedőlt.