Elvágyódva

 Szereplők: Madison

Műfaj: Angst (legtöbbször a szomorú elemeket kiemelő novella)

Szemszög: Madison

Kedvcsináló: "Ha megkérded, hogy vagyok? Azt mondom remekül. Ha elmondanám az igazságot, hogy mennyire szenvedek az lehet, hogy elrontaná és leszegné a kedvedet.."

CSAK AZ OLVASSA EL AKIT NEM ZAVAR A HALÁL JELENLÉTE ÉS A DEPRESSZIÓÉ!

"Ha megkérded, hogy vagyok? Azt mondom remekül. Ha elmondanám az igazságot, hogy mennyire szenvedek az lehet, hogy elrontaná és leszegné a kedvedet.."
  

 Elegem van, nem belőle. Komolyan nem. Hanem úgy mindenkiből. Együttvéve. Mindenki kicsit leszállhatna rólam. Kedvesek meg minden, de ez már túlzás.

    Fáj a fejem az állandó "Hogy vagy?" kérdéstől. Jól vagyok, megérhetnék. Nah, jó, ez nem igaz. Nem vagyok jól, de az nem segít, ha homokba dugom a fejem és visszavonulok a barátoktól. Sőt, az se segít ha feltűnő leszek és mindenkivel kavarok. Biztos nem válik be egyik módszer sem. Legszívesebben elszaladnék a világ elől. Messzire. Ahol senki se lát. Senki se kérdez az állapotomról. Változást akarok, gyökeresen. Sajnos, ahhoz nekem kéne változnom...és az lehetetlen. Én a régi maradok, ha akarok, ha nem. Már próbáltam, tényleg mindent. Az élet csak sorban adja a nagyobbnál-nagyobb pofonokat, alig kapok közöttük levegőt. Most volt egy hosszabb levegővételem, végre. De ezt csak azért kaptam, hogy utána háromszorosan üssön a következő. A szerelem. Ez volt soron, valahogy már eljött az ideje, ilyen még úgy is kevés volt. Hasonló se volt még. Soha. Nem is lesz, nem valószínű. Én nem az a fajta feltűnő ember, aki körül mindenki mozog. Én megharcolok a figyelemért. Ezért éreztem magam különlegesnek, amikor egy olyan fajta srác felfigyelt rám.- írtam a naplómba. Nem vagyok most magányos, mindenki igyekszik a kedvemre tenni, nem annyira sok sikerrel. 

  Körülnéztem a szobámban, a rumli ellenére nem tűnt olyan rossznak. Az ablakon kinézve megpillantottam a parkot, ahol ilyenkor még gyerekek mászkáltam még a nyáron, mára már üresen tátongott. Iskola van, mindenki otthon van ilyenkor. A fákon hideg szél süvített át. Az árnyékuk érdekes formákat festettek a szobám falára. Az égi felhőktől volt tele, de egy két csillag még így is látszott. Emlékszem, mikor kicsi voltam, mindig kinéztem az ablakon és csillagokat számoltam éjjelente, vagy éppen csillagot választottam magamnak és elképzeltem, hogy elrepülök oda. Szép is volt, akkor még a legnagyobb baj az volt, ha nem volt jó ruha a barbie babára és ha lehorzsoltam a térdem fára mászás közben. Ma meg? Stressz mindenütt, lenéző emberek, ítélkező világ tekintetét kell állni és eközben mégis könnyednek és boldog tűnni. Ez nem fair. Ez a világ nem jó. Belülről romlott, úgy egészen. Egyforma emberek, unalmas klisék és klikkesedés mindenhol. Nagyon nincs ez rendjén.    Lehet, csak én látom így, de én megvédem az igazam. Az a világ, ahol az a természet, hogy mindenki drogos, ribanc vagy éppenséggel csak rossz ember, egy empatikus jóhiszemű személynek nincs keresni valója. Nem mit tenni, őt tartják különcnek, pedig ez lenne az alap emberi természet. A pénz az érték és nem az egyén. A ruha teszi az embert a személyisége helyett. Mindenki a külsőre építkezik a belső helyett, ezt én nem értem. Miért? Miért teszik ezt? Miért jöttünk világra, ha csak elpusztítjuk azt? Vagy pont azért? Ebben az világban, már nincs mit tenni. 

   Vesztünk, bármit teszünk. Már veszítettünk. Én veszítettem. És nem csak téged veszítettelek el, hanem egy részem is, úgy érzem. Elvágyódom, nem tőled. Ebből a világból, már örökre.